Leültem az egyik hintára. A park teljesen üres volt, és amerre csak a szem ellátott, végeláthatatlan erdő ölelte körül a helyet. Nyár volt, és kitudja, merre járhatott a szívem, és az a személy, aki kitépte. Fellapoztam a naplót.
„ 2009. December 21. Tökéletes elő-Karácsony.
Azt hiszem, életem egyik legviccesebb napja volt ez. Esther és Harry keltettek reggel, azzal, hogy nyakon dobtak egy hógolyóval. Ezek után, meg persze azután, hogy felöltöztem, lementünk az utcára, és vérre menő csatába kezdtünk. Még Anya szava sem érdekelt, miszerint segítenünk kellett volna takarítani. Átadtam magamat az érzésnek, hogy a két legjobb barátommal lehetek.”
Elmosolyodva emlékeztem vissza arra a bizonyos napra, mikor oly sok év után először esett hó, ami meg is maradt. Hirtelen úgy éreztem, mintha képes lennék visszautazni az időben. Mintha ott lehettem volna újra velük. Továbblapoztam, és véletlenszerűen kezdtem el olvasni a következő bejegyzést.
„ 2010. Január 26. Miért érzem ezt?
Sokak szerint nem létezik fiú-lány barátság. Egy ideig nem így hittem, ám most már tudom, miért mondják azok ezt, akik így vélekednek. Az egyik fél mindig többet érez a másik iránt, általában reménytelenül. Bevallom, mást érzek iránta, de őt biztosan nem érdeklem. Ő csak egy gyerekkori barát. Nem több. ”
És ezt azóta is érzem. A reménytelenül viszonzatlan szerelmet. Nem tudom, mikor történt meg, de amióta csak az eszemet tudom, mindig felnéztem Rá.
A szemeimben megjelentek az első könnycseppek, amik nem csak a látásom ködösítették el, hanem az emlékeimet is.
„ 2010. Február 1. Harry szülinapja
Ma, azon kívül, hogy Harry tizenhatodik születésnapja volt, egy fontos dolgot jelentett be. Évek óta terezte már, hogy egyszer utána jár, van-e tehetsége a zenéhez. Ezért is alakított bandát, na meg persze az élvezet miatt. Ám ma, miután felvágtuk a Styles-házban a tortát, felállt az asztaltól, és boldogan jelentette be elhatározását, miszerint jelentkezik az X-Factorba, de egyénileg. Örültem neki, mert hát, ki ne örülne a legjobb barátja sikerének? Belül izgultam, és szorítottam neki, hogy minden jól menjen majd. De a szívem és lelkem legmélyén… felkészültem arra, hogy elveszíthetem. ”
A kövér könnycseppek, utat törve maguknak gurultak le arcomon. Fájt, és megint azt éreztem, amit már hetek, hónapok, évek óta. Egyedül vagyok, tök egyedül, összetörten.
„ 2010. Március 24. Szülinapi ’ajándék’
Ma olyan dolog történt, amit még a legnagyobb ellenségemnek se kívánnék, hogy átélje. Reggel kipihentem keltem ki az ágyamból, és ahogy leértem a nappaliba, a szüleim, Harry és Esther vártak rám, egy óriási tortával a kezükben, rajta a „Boldog Tizenhatodik Szülinapot!” felirat, marcipánból. Minden nagyon jól ment. Mérhetetlenül boldog voltam, és végre a szüleim kapcsolata is jobb lett. Kezdett minden a helyére állni, de ami később történt, örökre belevéste magát az emlékeimbe.
Kijött Esther és Harry a parkba. Csak annyit láttam, hogy ketten elindulnak, de mivel a rokonok letámadtak, nem tudtam utánuk menni. Végighallgattam az összes jókívánságot, majd „kimentem a mosdóba”. Bárcsak ne tettem volna. A hinták előtt álltak, túlságosan is közel egymáshoz. Esther éppen akkor hajolt előre, mikor én odaértem, és végül megcsókolták egymást. Nem akartam elhinni. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy a két legjobb barátom éppen egymás szájában kutakodnak. Könnyes szemmel, összetört álmokkal és szívvel rohantam haza. És most itt ülök a sarokban, lassan éjfél van, és csak sírok, sírok és sírok. Mit hittem? Hogy majd én lehetek egyszer is Harry barátnője, vagy, hogy talán viszonzásra talál a szerelmem? Összetörtem. Véglegesen! ”
Keservesen nevettem fel. Mintha csak tegnap történt volna, hogy ennek tanúja lettem.
Tudtam, mik következnek a naplóban. Meglöktem a lábammal magam, és hinta nyikorogva kezdett el himbálózni.
Március utolsó hetei és a fél május tele volt olyan írásokkal, amiben azt fejttetem ki, mennyire elveszettnek éreztem magam. Még most is így vagyok vele.
„ 2010. Júniusa – Az érzelmek hónapja.
Sok minden történt. Esther és Harry kapcsolata ugyanolyan volt, mint a csók előtt, amiről úgy tudják, hogy én nem láttam. Miért is láttam volna? Elvileg titkos, mert a parkban, ahol régen fogadalmakat tettünk, ott csókolták meg egymást. De akkor is… Annyira rossz érzés!
Harry elment a válogatóra. Milyen meglepő; bejutott. Én nem mentem el vele, ahogy Esther sem tette. Így utólag kicsit bánom már, de nem volt erőm végignézni azt, ahogy mindenki szívébe belopja magát. Halkan, nyomtalanul, ahogy az én esetemben is tette. Hogy Esther miért nem tartott velük? Én azt már nem tudom, de volt rá egy tippem, ahogy a házuk előtti költöztető kocsikat láttam. El fognak költözni. 16 év után itt hagy minket, és még szólni sem képes nekem. Mit tettem ellene? Valaki… Valaki mondja már el végre, miért dől össze körülöttem minden! ”
A hinta megállt, ezzel a csend teljesen rám telepedett. Június közepe volt, körülbelül éjfél fele járhatott, én pedig egy kis sortban és felsőben ültem egy erdő közepén lévő tisztáson, amit mi parknak neveztünk el. Sok emlék fűzött ide. Boldog, és kevésbé boldog, könnyes, homályos emlékek.
A naplóm végén egyetlen egy bejegyzés volt. Még mielőtt elolvastam volna, elgondolkodtam. Nem is emlékszem már arra, milyen volt az a nyár. Harry végig az X-Factorral volt elfoglalva, alig beszéltünk egymással. Esther, a legeslegjobb barátnőm elköltözött, egy szó nélkül ráadásul. Utána azzal a négy sráccal, akik ma már One Direction néven váltak világhírűvé, elmeneteltek a harmadik helyig, utána pedig kezdődött a nehéz munka. Albumkészítés, koncertek, turnék. Ebből állt az életük, és ezzel teljesen eltávolodtunk egymástól.
Vettem egy mély levegőt, és átlapoztam a legutolsó bejegyzésre.
„ 2011 – Az év, amiket immár láthatatlanként élek
Rengetegszer lett volna alkalmam vele találkozni, ezerszer volt a közelben, de én szánalmas módon nem mertem szembenézni vele. Mindhárman, kik egykor elválaszthatatlanok voltunk, külön úton indultunk el. Én Harryvel akartam tartani, de ő nem engedte. Ellökött magától, és nem hagyta, hogy visszamenjek. Egy napra jött haza, mikor konkrétan mindennek véget vetett. Egy közönséges, napsütéses tavaszi napon kopogtak az ajtómon. Lemegyek, nem érdekelve, hogy nézek ki, és kinyitom az ajtót.
’Rég láttalak, Cassidie.’, hangja távolságtartó volt, és éreztem, nem bájcsevegni jött. Kihívott egy rövid időre a parkba, ahol közölte a súlyos igazságot, miszerint kimennek Amerikába.
’Mikor jössz vissza?’, kérdeztem, miközben a füvet vizslattam, de a választ már rég ki tudtam olvasni a szemeiből. Soha. Elbúcsúzni jött csak akkor. A hinták mellett álltunk, pár méter volt köztünk. Szólásra nyíltak ajkai, de legyintettem. ’Ég veled, Harry!’, fejeztem be én ezt az őrült játékot, amit már évek óta játszottunk, és minduntalan követtük el ugyanazokat a hibákat. Az Esther előtti csókok, mind-mind csak üres tettek voltak, nem volt bennük érzelem. Szórakoztunk egymás idegeivel és érzéseivel. Két éve, ami nem is volt olyan régen, nagyon fiatalok voltunk még ahhoz, hogy megértsük, mit teszünk. Ez a hajó elúszott. Rajta Harry, Esther, az összes boldog pillanat, a sok nevetés… és Amerika felé tart. ”Zokogtam, remegtem, alig kaptam levegőt, és hagytam, hogy a könnycseppjeim eláztassák a tintát, amivel ebbe a naplóba írtam a jelentéktelen dolgaimat. Kedvem lett volna egy mély árkot ásni ide, a parkba, és elrejteni, ezt a még kézzel fogható emléket a múltból. Letöröltem egy gyors mozdulattal az arcom, és éreztem, ahogy a szemeim égnek. Fájt mindenem. Fizikailag és testileg is kimerült voltam. Igaz, már jó sok idő eltelt azóta, hogy Harry, hurrikánt kavarva maga után, kilépett az amúgy nélküle semmit nem érő életemből. Egy kis senki lettem.
Felálltam, és összecsaptam a naplót. Nem akarok többé emlékezni semmire! Csak, csak…
- Tudtam, hogy itt leszel. – Jött a hang mögülem. Megperdültem a tengelyem körül, és szembe találtam magam egy sráccal. Mivel elég sötét volt már, és csak egy utcai lámpa adott fényt, ami éppen hogy csak a hintát megvilágította, nem tudtam kivenni, ki áll előttem, csak a hangjából sikerült felismernem. – Hazajöttem – mondta, és szinte éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szája.
Szívesen a nyakába ugorva öleltem volna át, de volt büszkeségem. Összetört, megsiratott, most aztán várhatta, hogy én úgy cselekszem, mint egy megtört szerelmes lány. Bár az voltam, nem akartam másoknak is bevallani. Egy óriási nagy szerencsétlenségnek éreztem inkább csak magam, akinek nem jött be az élet, és így, 18 évesen is csak kóborog a vadvilágban, barátok, támaszok nélkül. Az, ha a szüleid meghallgatnak, vagy kisegítenek, nem mindig jelenti azt, hogy mindened megvan. Hiányzott belőlem valami. Jobban mondva valaki, és ez a valaki éppen itt állt előttem. Két éve nem láttam!
- Kérlek, ne szólj – suttogta. – Szeretnék valamit mutatni neked.
Hallottam, ahogy valamit előhúz a háta mögül. – Erre várok már azóta, hogy a világ legbunkóbb embereként úgy viselkedtem, mint egy utolsó tapló. – Keserűen felnevetett. Mellém állt, megragadta a szabad kezével az én jobb karomat, és leültetett a hintára úgy, ahogy az első csókunknál, amire nem akarok kicsit sem emlékezni.
Leült elém a fűbe, az ölébe fektetett egy gitárt, és felnézett rám. A lámpa fénye pont Őt világította meg, így volt szerencsém látni, mit tett vele az idő. Nem csodálom, hogy apák millióinak a lánya szeretné egyszer bemutatni nekik ezt a srácot. Göndör haja tökéletes keretet adott arcának, zöld szemei pedig, mint egy kisgyereknek, úgy csillogtak.
- I keep playing inside my head, all that you said to me – kezdett el énekelni. - I lie awake just to convince myself, this wasn't just a dream. – Rögtön beugrott egy időpont; június 18.-a, az első csókunk. - Cause you were right here and I should've taken the chance, but I got so scared and I lost the moment again. It's all that I can think about, oh, you're all that I can think about. – Ahogy tovább énekelt, minden egyes sorhoz tudtam kötni egy pillanatot. Így, hogy itt volt előttem, ilyen közel hozzám, mintha életet leheltek volna belém. - Is your heart taken? Is there somebody else on your mind? I'm so sorry, I'm so confused, just tell me, am I out of time? – Végig a szemembe nézett, és őszintén énekelt. Csak egy szál gitár volt a kísérete, mégis, ez volt a legigazabb dolog, amit tőle hallottam. - Is your heart breaking? How do you feel about me now? I can't believe I let you walk away, when, I should have kissed You. – Megjelentek az újabb könnycseppek a szememben, és a legbátrabbak le is gurultak rögtön. Nem hittem a sorsban. Csak a végzetben. - When you stood there, just a heartbeat away, when we were dancing and you looked up at me, If I had known that, that i'd be feeling this way, If I could replay, I would have never let you go. – Az iskolai bál, ahol először, és utoljára táncoltam Harryvel. Az egyik legszebb órám volt az életben az, amit vele tölthettem. – Sajnálom – fejezte be a dalt. Könnyes szemekkel néztem le rá.
- Én is. – Csak ennyit tudtam motyogni. A gitárt félretette, felállt, elém lépett, majd leguggolt elém.
- Nem kérem, hogy bocsáss meg, azért, hogy hagytalak elmenni, mikor megcsókolnom kellett volna téged. – Előtört belőlem a zokogás. – De nem akarlak elhagyni többé! Kérlek, csak engedd meg azt, hogy melletted lehessek. – Lecsúsztam a hintáról, egyenesen Harry Styles ölébe. Átöleltem, és erősen magamhoz húztam.
- Hiányoztál, Cass – mormogta a nyakamba. Hiszek a végzetben, ami elintézte számomra, hogy megjárjam a poklok poklát, hogy utána értékelni tudjam azt, amit kapok az élettől; Őt!
